Az utolsók

Van az úgy, hogy nehéz írni. Nincs kedve, ihlete az embernek, vagy egyszerűen olyan nagyon sok minden kavarog benne, hogy elkezdeni sorra venni, megosztani szinte a lehetetlennel egyenlőnek tűnik. Most picit így érzem magam a blog kapcsán, de azért remélem, végül értelmesre sikeredik ez a bejegyzés.

Túl vagyunk rajta. Vége van hivatalosan is a 2014/2015-ös Életvezetési Tanfolyamnak. Fura leírni, főleg mivel az utolsó hét igen intenzíven telt, rengeteg eseménnyel, történéssel, az utolsó két nap pedig annyi érzelemmel, hogy kicsit nehéz összeszedni…

Konzultáció

Ez az, amiről nem nagyon szoktam írni, mert bár az elmúlt hetekben folyamatosan igénybe vettem, mégiscsak überszemélyes dolog. Andi, és Jancsi azon túl, hogy a tanfolyam alatt folyamatosan – értsd: tényleg mindig - rendelkezésre állnak, és igyekeznek segíteni a fejlődésünket, a személyes konzultációk alkalmával tanácsot, segítséget adnak, vagy szimplán csak meghallgatják a sirámokat (a végeláthatatlan sirámokat, szorozva harmincegynehány emberrel). Vagy lecsesznek, és képletesen fenéken rúgnak, hogy miért nem haladsz. Vagy mindezt egyszerre :)

A hét további részét azzal töltöttük, hogy készüljünk a hamarosan bekövetkező vizsgára, amit 1-én még előzetesen elő kellett adni, hogy javíthassunk. A kérdés: Mely területed fejlődött? Esetleg a hivatásod, a kapcsolataid? Vagy csak meg mered élni az érzelmeid? Megtaláltad az álommunkát, vagy végre értékeled, amid van? Mindenki saját maga választhatott, és készült fel. Előadni, emberek  elé kiállni, hitelesen képviselni magad... Nem volt könnyű, és igen, komolyan vettük.
E mellett pedig, mivel most már nem titok, igyekeztünk összehozni a meglepit, és megszervezni, hogy mikor-ki-hogy-merre-hány méter fog történni.

Mindemellett pedig munka, család, mosás-főzés-takarítás, stb… és már péntek is lett, túúúl hirtelen.

Május 1.

Bár hosszú hétvége, ezúttal a pihenés elmaradt, mert egész nap egymást segítettük azzal, hogy az előadásokat, gyakorlatokat meghallgattuk, tanácsokat kaptunk-adtunk, és még a meglepit szerveztük.

Május 2.

A csoportbeosztás szerint érkeztünk a vizsgára, így élesben már csak 5-6 ember előtt adtunk elő. Aztán jött a záróparty, oklevélosztás, még egy icipici együttlét.

Andi hozott egy nagyon cuki bőröndöt, képletesen kifejezve, hogy reméli, kaptunk valamit, amit magunkkal vihetünk a későbbiekben. Az jutott eszembe, hogy igazából mennyi pakkot raktunk le az elmúlt kilenc hónapban, és mondhatni helyette egyet viszünk el, amibe már csak mi magunk pakoltunk-pakolunk. Egyesével, személyes anekdotákkal kaptuk meg okleveleinket, aztán pezsgőzés, evészet-ivászat. Meg persze ők is megkapták meglepit, amivel kifejeztük, milyenek is voltunk, és hogy mennyire jó, hogy az Élet az utunkba sodorta Őket, az Élet-Öröm Programokat. Szándékosan nem írom le, mi volt az, ezt meghagyom a mi kis csoportunknak.

Sok-sok ölelés, kedvesség, beszélgetés, köszönetmondás, hálakifejezés, EGYÜTTLÉT. Aztán pedig irány még táncolni, természetesen kinek-kinek kedve szerinti folyadékmennyiséggel feltöltve J Csodálatos volt együtt lenni, még az utolsó órákban is annyi öröm, kedvesség, szeretet áramlott…

És kicsit fura, de nem érzem a hiányt. Nem érzem, hogy vége van. Valahogy úgy látom, hogy megyünk előre, átalakulunk. Talán nem marad meg mindenki, és a találkozókon nem lesz ott a harmincegynehány ember. Persze az is lehet, hogy most még a túl intenzív, sok-sok élmény hatása van bennem. Talán majd hétvégente, amikor alhatok, de felkelek, mintha mennem kellene valahova, aztán rájövök, hogy nem kell. Vagy, amikor egy cukrászda mellett megyek el, és eszembe jut a rengeteg együtt megivott kávé, vagy éppen narancsos forró csoki. Talán, amikor valaki posztol egy képet, és bevillan egy együtt töltött pillanat, egy ölelés, egy borozás, egy beszélgetés, egy sírás, egy nevetés. Mert tegnaptól ezek már nem most vannak.

Azért… én abban bízom, hogy ilyenkor majd mindig lesz valaki, aki felemeli a telefont, ráír a másikra facebookon, zsepit hoz, ha kell, és elrángat, ha van egy jó program. És tudom, hogy Andi és Jancsi is mindig itt lesz nekünk.

És lehet, hogy mindez már „csak” volt, de VAN tudatosság, jelenlét, szeretet, Élet-Öröm… és végülis ez a tanfolyam lényege, nem igaz?

Köszönöm, hogy itt lehettem, és az én történetembe a tanfolyam volt-ja bekerülhetett, mert ez azt jelenti, hogy megtörtént. És ha valami, akkor a tanfolyam csoda, és ez keveseknek adatik meg. Köszönöm, hogy nekem igen, azokkal az emberekkel, akikkel – legyenek személyesen jelen, vagy Ustreamen, minden hétvégén, vagy csak kevésen, azokkal a trénerekkel, előadókkal, akikről olvashattatok, és persze Andival és Jancsival.

 - Máté Brigitta -